A képbirtoklás igazából nem egy jó kifejezés, mivel önmagát feleslegesen ismétli. Persze ez egy plátói viszony, a „birtokláskép” szónak meg aztán végképp nincsen semmi értelme. De ugye birtoklásképp mindenki birtokolhat egy képet. A lényeg, hogy a kép szinonímája a birtoklásnak, de fordítva ez nem mindig működőképes. Csak szerettem volna ezt tisztázni az elején. Szóval a kép már magában birtoklást jelent. De mit is birtoklunk valójában? Mi is a kép? És ez a két fogalom miért is tűzhető egy „szögre”?
Gondoljunk csak bele, hogy mióta határozza meg az életünket a kép? Tulajdonképpen mióta létezünk. De nem csak saját magunk, hanem az egész emberiség. Ezzel már választ is kaptunk arra, hogy mennyire fontos számunkra. És ha ennyire fontos, nem is szeretnénk, hogy mással közösködjünk. Nem lehet, hogy a kép birtokoljon minket. Nem lehet, hogy velünk egyenrangú legyen egy valami, mert mi valakik vagyunk. Ezért ugyanúgy háziasítottuk a képet, mint a kutyát és szolgálatunkba állítottuk, otthonunkba fogadtuk. Eleinte ráfestettük a falainkra, a plafonra, kiraktuk mozaikból a padlóra, beborítottuk velük házainkat, aztán egyszer csak egy keret és egy üveglap közé szorítottuk és egy szögre akasztottuk. Megszületett a falikép és ezzel teljesen átalakítottuk a képbirtoklás fogalmát, mivel a kép maga mobilissá vált. Az életünk része maradt, de már máshogy vett körül minket. Megválhattunk tőle, továbbadhattuk, ha már nem volt szükségünk rá, elcserélhettük, eladhattuk vagy kiállíthattuk. Falainkhoz már csak egy szög tartotta őt, ahonnan bármikor leemelhetjük. Bálványozták, üldözték, megvetették, elégették, majd azzal csinálták ugyanezt, aki birtokolta. Aztán a keret és az üveglap átváltozott kijelzőkké, képernyőkké, már a zsebünkben hordtuk minden nap. De visszatértek a házfalakra is, sőt, külön helyeket kaptak mindenhol! Felénk magasodnak, amerre járunk, de a zsebünkbe is belecsúsznak. De már nem is a miénk, az egész csak látszat. Még szögen se lóg, csak úgy a levegőben, szabadon. Csak épp mi nem vagyunk szabadok. A valamiből egyszer csak egy jó nagy valami lett, aki néha valaki és az orrunknál fogva vezet minket. Észre sem vettük és már mi vagyunk az üveglap és a keretek közé szorítva. Magatehetetlenül lógunk a falon és csak bámulnak minket, ítélkeznek rólunk, bálványoznak, üldöznek, megvetnek, elégetnek. Nem lehet, hogy a kép birtokoljon minket! Tulajdonképpen mióta nem létezünk? Gondoljunk csak bele, mióta birtokol minket a kép és aképp cselekedjünk. Ne forduljunk a kép ellen, hisz mi tettük ilyenné, ő nem tehet róla, ne ítéljük el. Fogadjuk el, hogy ő is valaki és ne kezeljük valamiként, amit birtoklunk. A kép az életünk része és a kép része is a mi életünk. Eképp cselekedjünk.
A minap kutakodtam a pincében és rábukkantam valamire: egy faliképre, ami dédnagyanyámat ábrázolja, aranyozott, faragott képkeretben, fekete-fehérben. Gondolkoztam, mit is jelenthet nekem ez a kép, mivel nem az én birtokomban van, sőt, senkiében sem. Úgy láttam helyesnek, ha nem is teszem azzá. Azt akartam, hogy még szögen se lógjon, csak úgy a levegőben, szabadon. Kimentem a közeli erdőbe és egy damilra erősítve két fa közé függesztettem. Persze keretben maradt a kép, üveglap mögött, de mégis valami más volt. Nem úgy néztem rá, mint bármelyik képre, amit addig képnek gondoltam. Tény, hogy egy damilon függött, de valami élőnek tűnt mégis az egészben. Elfogadtam, hogy ő is valaki és nem kezeltem valamiként, amit birtoklok. Előtte álltam és tudtam, hogy az életem része és az ő része is az én életem, de ehhez nem tartozott hozzá a birtoklás. Megéri eképp cselekedni.